Hogy tanulunk 2030-ban? - az önszervezett tanulás és a generatív mesterséges intelligencia

 

A generatív mesterséges intelligenciáról szóló, mára már könyvtárnyivá növekedett szakirodalom jelentős része technológiai lehetőségekre, alkalmazásokra vagy hatékonysági kérdésekre koncentrál, de, ahogy ezt itt, a blogon is igyekeztünk korábban bemutatni, jelentős azoknak a munkáknak a száma is, melyek a GMI pedagógiai felhasználási lehetőségeit tárgyalják. Werner Sauter és Daniel Stoller-Schai 2025-ben megjelent könyve, az Önszervezett tanulás generatív mesterséges intelligenciával látszólag ezek sorába illeszkedik - azonban más, szokatlan kiindulópontot választ: nem azt vizsgálja, mire képes a mesterséges intelligencia, hanem azt, hogyan változik a tanulás természete egy olyan környezetben, ahol a tudás folyamatosan hozzáférhetővé válik. A kötet középpontjában nem eszközök, hanem tanulási folyamatok, döntési helyzetek és egyéni felelősségek állnak. A szerzők munkájukban következetesen az önszervezett tanulás szemléletéből indulnak ki, és azt vizsgálják, miként alakul át a tanulás szerepe a munkában és a mindennapi életben. A generatív MI ebben az értelmezésben nem oktatási szereplőként jelenik meg, hanem mint olyan támogató környezet, amely a tanulási igényeket láthatóbbá teszi, de nem veszi át a tanulás irányítását. A könyv külön értéke, hogy a tanulás jövőjét nem elméleti modellek, hanem konkrét helyzetek és – különösen a 2030-ra vonatkozó fejezetekben – megélt tanulási gyakorlatok alapján bontja ki.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a tanulás jövőjéről szóló gondolkodás elszakadjon a technológiai várakozásoktól, és pedagógiai szempontból értelmezhető következtetésekhez vezessen. A kötet így nem megoldásokat kínál, hanem egy olyan keretet, amelyben a tanulás átalakulása követhetővé és elemezhetővé válik.

Már nem az a kérdés, hogy mit, hanem az, hogy hogyan kellene tanulunk

Werner Sauter és Daniel Stoller-Schai könyve, a Selbstorganisiertes Lernen mit generativer KI 2025-ben jelenik meg, akkor, amikor a generatív mesterséges intelligencia már nem különleges technológiai újdonságnak minősült, hanem része lett mindennapi munka- és tanulási környezetünknek. A kötet mégsem a mesterséges intelligenciáról szól a szó szoros értelmében. Nem alkalmazásokat mutat be, nem funkciókat sorol, és nem ígér gyors hatékonyságnövelést. Sokkal inkább abból az egyszerű, de következetesen végig vitt felismerésből indul ki, hogy a tanulás vált a legfontosabb képességgé, és ezt a képességet újra kell tanulnunk használni.

A szerzők jelentős gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező kutatók, a felnőttképzés és a digitális pedagógia szakrétői. Werner Sauter több évtizede foglalkozik a munkahelyi tanulás, az önszervezett tanulás és a kompetenciafejlesztés kérdéseivel. Pályája során tanácsadóként, trénerként és szerzőként egyaránt aktív volt, különösen a vállalati tanulási környezetek átalakulásának támogatásában. Munkásságát az a következetes pedagógiai szemlélet jellemzi, amely a tanulást nem formális képzésekhez, hanem valós munkafolyamatokhoz és döntési helyzetekhez köti. Számos szakkönyv és tanulmány szerzője, amelyek közös vonása, hogy a tanulást egyéni felelősségként és reflektív folyamatként értelmezik, nem pedig szervezeti szolgáltatásként. Daniel Stoller-Schai svájci kutató és tanácsadó, aki a digitális tanulás, az online együttműködés és az ember–technológia kapcsolat vizsgálatával foglalkozik. Munkája során különös figyelmet fordít arra, hogyan alakítják át a digitális eszközök – köztük a mesterséges intelligencia – a tanulási és munkavégzési gyakorlatokat. Kutatói és gyakorlati tapasztalatait egyaránt felhasználva hidat képez az elméleti elemzés és az alkalmazható megoldások között.

A szerzők könyvük megállapításait arra a tapasztalatra építik, amelyet hosszú évek alatt szereztek a felnőttképzés, a vállalati tanulás és a szervezeti fejlődés világában. Ez a háttér erősen meghatározza a könyv hangját. A szöveg nem oktat ki, nem elméleti vitákat folytat, és nem kívülről szemléli a tanulást, hanem belülről, a tanuló nézőpontjából. Végig az az érzés kíséri az olvasót, hogy a szerzők ugyanazzal a bizonytalansággal, kereséssel és kísérletezéssel néznek szembe, mint maga az olvasó, amikor megpróbál eligazodni egy gyorsan változó tanulási környezetben.

A könyv központi kérdése nem az, mit kellene tanulnunk, hanem az, hogyan tanulunk valójában, és hogyan lehet ebből tudatos, saját kézben tartott folyamatot formálni. A szerzők következetesen szembeállítják egymással a külsőleg irányított tanulást (fremdorganisiertes Lernen) és az önszervezett tanulást (selbstorganisiertes Lernen). Az előbbihez mindannyian hozzászoktunk: tananyagok, kurzusok, előírt tanulási utak, vizsgák és teljesítményelvárások formájában. Az utóbbi viszont – állításuk szerint – ritkán tanult készség, pedig a mai munkahelyi és élethelyzetek döntő többsége már ezt feltételezi.

Ebben az összefüggésben jelenik meg a generatív MI, mint beszélgető tanulási partner (dialogischer Lernpartner). A könyv egyik legfontosabb állítása, hogy az MI nem tanít meg senkit semmire önmagában. Nem pótolja a gondolkodást, nem veszi át a döntéseket, és nem mondja meg, mi a „helyes” válasz. Viszont képes arra, hogy kérdezzen, visszatükrözzön, alternatívákat mutasson, és ezzel mozgásban tartsa a tanulási folyamatot. A hangsúly végig az emberen marad: azon, aki kérdez, értelmez, kételkedik és dönt.

A könyv olyan olvasókhoz szól, akik nem kész recepteket keresnek, hanem szeretnék saját tanulási útjaikat alakítani, legyenek vezetők, szakemberek, tanulásszervezők vagy egyszerűen csak olyan emberek, akik érzik, hogy a korábbi tanulási minták már nem működnek. A szerzők nem ígérnek gyors megoldásokat, viszont következetesen amellett érvelnek, hogy a tanulás akkor válik hatékonnyá és értelmessé, ha az ember felelősséget vállal érte, és nem adja át sem intézményeknek, sem technológiáknak.

A tanulás új értelmezése: önszervezés, párbeszéd, felelősség

A könyv talán egyik legnagyobb értéke abban rejlik, ahogyan a tanulásról való megszokott gondolkodást lassan, de következetesen elmozdítja. A szerzők nem polemizálnak, nem támadják nyíltan az iskolarendszert vagy a vállalati képzéseket, mégis világossá válik, hogy a megszokott tanulási minták az MI által vezérelt világban már egyre kevésbé illeszkednek a valós élethelyzetekhez. Szerintük a legtöbben olyan tanulási tapasztalatokkal érkezünk a felnőttkorba, amelyek külső irányításra épülnek (fremdorganisiertes Lernen): mások mondják meg, mit, mikor és hogyan kell elsajátítani, a siker mércéje pedig a visszakérdezhetőség, nem az alkalmazás.

Ezzel szemben a mindennapi munka és az élet kihívásai ritkán ilyen rendezettek. A problémák nem tantárgyak szerint jelennek meg, a megoldások nem előre csomagolt tananyagokban érkeznek, és sokszor nincs egyetlen „helyes” válasz. A könyv innen vezeti át az olvasót az önszervezett tanulás (selbstorganisiertes Lernen) gondolatához, amely nem magányos tanulást jelent, és nem is azt, hogy bárki teljesen egyedül boldogul. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tanulás irányítása az egyén kezében marad, még akkor is, ha ehhez különböző eszközöket, embereket vagy technológiákat von be.

A szerzők számára a tanulás nem elsősorban tudásfelhalmozás, hanem folyamatos párbeszéd a világgal, a problémákkal és önmagunkkal. Ezért kap kiemelt szerepet a párbeszédes tanulás (dialogisches Lernen), amely történeti értelemben sem új keletű. A könyv finoman kapcsolja össze a klasszikus pedagógiai hagyományokat – például a szókratészi kérdezésre épülő tanulást vagy a tapasztalati megértést – a mai digitális környezettel, anélkül, hogy idealizálná a múltat, vagy romantikus színben tüntetné fel a technológiát.

Ebben a szemléletben a tanulás mindig helyzethez kötött (situativ): egy konkrét feladat, döntés vagy probléma hívja életre. Nem előbb tanulunk meg „mindent”, hogy majd egyszer alkalmazzuk, hanem tanulás közben értünk meg, és a megértés azonnal kipróbálhatóvá válik. Ez a gondolkodásmód élesen szembemegy azzal a gyakorlattal, amely a tudást „készletre” halmozza, miközben a tényleges felhasználás sokszor elmarad.

A könyv egyik visszatérő, csendes, de határozott üzenete az egyéni felelősség hangsúlyozása. Az önszervezett tanulás nem kényelmesebb, hanem nehezebb, mert döntéseket igényel: mit tartok fontosnak, mibe fektetek időt, mikor kérdezek, és mikor vagyok hajlandó újragondolni a saját álláspontomat. A szerzők nem idealizálják ezt az utat, sőt többször utalnak arra, hogy a legtöbb akadály nem technikai, hanem belső, megszokásokból és beidegződésekből fakadó.

Ezen a ponton válik érthetővé, miért nem a technológia áll a könyv középpontjában. A generatív MI csak akkor válhat valódi segítséggé, ha a tanuló már vállalja a tanulás irányítását. A könyv így a tanulást nem eszközhasználati kérdésként, hanem szemléletváltásként írja le: attól a pillanattól kezdve, hogy valaki nem kívülről várja az útmutatást, hanem maga alakítja tanulási folyamatait, egészen másként tekint minden tanulási helyzetre.

Kérdezve tanulni – a promptolás mint gondolkodási gyakorlat

A könyv harmadik nagy gondolati íve ott válik igazán kézzelfoghatóvá, ahol a szerzők a kérdezés szerepére irányítják a figyelmet. A generatív mesterséges intelligenciával való munka itt nem technikai ügyként jelenik meg, hanem gondolkodási gyakorlatként. A promptolás nem parancsadás és nem keresőkérdés, hanem tudatosan felépített párbeszéd, amelynek minőségét alapvetően az határozza meg, milyen kérdésekkel lépünk bele.

A szerzők egyik visszatérő alapgondolata a Gondolkodás – kérdezés – gondolkodás (Denken – Prompten – Denken) hármasságának hangsúylozása. Ez a képlet egyszerűnek tűnik, mégis szokatlan, mert szembemegy azzal a beidegződéssel, hogy a kérdésfeltevés már önmagában tanulásnak számít. A könyv ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a kérdezést megelőzi a tisztázás, és követi az értelmezés. A generatív MI nem „megmondja a választ”, hanem nyersanyagot ad a további gondolkodáshoz.

Ebből következik a másik hangsúlyos állítás: a mesterséges intelligencia nem lát bele a gondolatainkba (Generative KI kann deine Gedanken nicht lesen). Amit nem fogalmazunk meg, az nem jelenik meg a válaszban sem. A könyv itt finoman, de határozottan a nyelvi tudatosság felé tereli az olvasót. Aki nem tudja pontosan megfogalmazni, mit szeretne érteni, az a válaszokkal sem tud mit kezdeni. A promptolás így nem technikai készség, hanem a gondolkodás nyelvi megformálásának gyakorlása.

Különösen fontos ebben az összefüggésben a kreativitás helyének tisztázása. A szerzők egyik legerősebb mondata szerint „a kreativitás nem a gépben van, hanem előtte” - die Kreativität sitzt vor der Kiste, nicht in der Kiste. Ez nem technológiaellenes kijelentés, hanem figyelmeztetés. A generatív MI képes új kombinációkat létrehozni, mintázatokat felismerni és alternatívákat kínálni, de nem rendelkezik saját szándékkal vagy belső mércével. Ha a tanuló lemond a kritikai gondolkodásról, akkor a gép nem felerősíti, hanem elsorvasztja a kreativitást.

A könyv nagy hangsúlyt fektet arra is, amit finomításnak (Refining) nevez. A tanulási párbeszéd nem egyetlen kérdésből és egyetlen válaszból áll, hanem egymásra épülő pontosításokból, visszakérdezésekből és újrafogalmazásokból. A tanulás itt nem lineáris haladás, hanem körkörös közelítés: egyre pontosabban körülírt kérdések és válaszok mentén. Ebben a megközelítésben a generatív MI beszélgetőtárs (Gesprächspartner), nem pedig tekintély. A könyv következetesen elkerüli azt a csapdát, hogy a technológiát mindentudó rendszerként ábrázolja. A hangsúly végig azon marad, hogy a tanulás iránya és értelme az ember kezében van, a mesterséges intelligencia pedig csak akkor válik hasznossá, ha ezt az irányítást nem adjuk fel.

A promptolás így nem cél, hanem eszköz. Nem a „jó kérdés” a végpont, hanem az a gondolkodási folyamat, amely a kérdésből elindul, és amelynek során a tanuló fokozatosan tisztázza saját megértését. A könyv ezen a ponton már egyértelművé teszi: a tanulás jövője nem a válaszok gyorsaságán múlik, hanem azon, mennyire tudunk értelmes kérdéseket fenntartani.

A tanulás jövője és a pedagógiai fordulat

A könyv 2030-ra vonatkozó részei sem technológiai jövőképként hatnak, hanem pedagógiai állásfoglalásként. A szerzők abból indulnak ki, hogy a tanulásról alkotott képünk hosszú ideje viszonylag stabil: tanulni akkor tanulunk, amikor erre elkülönített időt, teret és struktúrát kapunk. Tanfolyamok, képzések, tréningek és tantervek határozzák meg, mit tekintünk tanulásnak. A könyv szerint 2030-ra ez a keret nem tűnik el, de elveszíti kizárólagos szerepét.

A legfontosabb pedagógiai elmozdulás abban ragadható meg, hogy a tanulás elszakad az előkészítés logikájától. Nem a jövőre való felkészülés eszköze lesz, hanem a jelenben zajló cselekvés része. A szerzők következetesen amellett érvelnek, hogy a tanulás súlypontja áttevődik a „majd egyszer hasznos lesz” gondolkodásról a „most van rá szükségem” tapasztalatára. A tanulás így nem megelőzi a munkát, hanem beleágyazódik a munkafolyamatba (Lernen im Arbeitsprozess).

Ezzel együtt átalakul a tanulás célja is. A könyv világos különbséget tesz a tudás birtoklása és a tanulási képesség fenntartása között. 2030-ban nem az válik meghatározóvá, mennyi ismeretet halmozott fel valaki, hanem az, képes-e felismerni saját tanulási szükségleteit, tud-e kérdezni, tud-e segítséget kérni, és képes-e értelmezni a kapott válaszokat. A tanulás ebben az értelemben metaszintű képességgé válik: nem egy kompetencia a sok közül, hanem azok feltétele.

A mesterséges intelligencia ebben a pedagógiai képben nem tanár és nem tudásforrás, hanem tanulást támogató környezet (lernunterstützende Umgebung). A könyv tudatosan kerüli azt a narratívát, amely az MI-t oktatási szereplőként állítaná be. Éppen ellenkezőleg: az MI jelenléte felerősíti a tanuló felelősségét. Minél több támogatás válik elérhetővé, annál világosabbá válik, hogy a tanulás iránya nem ruházható át technológiára. A szerzők itt hangsúlyosan beszélnek az egyéni felelősségről (Eigenverantwortung), mint a jövő tanulásának alapfeltételéről.

Pedagógiai szempontból különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy az automatizálás előretörésével nem csökken, hanem felértékelődik az emberi oldal. A kreativitás, az empátia, az együttműködés és az önreflexió nem kiegészítő elemek, hanem azok a dimenziók, amelyek a tanulást emberivé teszik.

A tanulás, 2030-ban – megélt mindennapok

A könyv nem a hatékonyság növelését állítja középpontba, hanem azt kérdezi: hogyan marad a tanulás értelmes és személyes egy technológiával telített világban. Nem általános állításokkal dolgozik, hanem konkrét tanulási helyzeteket tesz láthatóvá – 2030 közelgő távlatában. A tanulás jövője ebben a felfogásban nem modellként vagy elméleti keretként jelenik meg, hanem megélt tapasztalatként, olyan mindennapi szituációkban, ahol a tanulás szinte észrevétlenül történik meg.

2030-ban a tanulás nem külön tevékenység, hanem a cselekvés része. A könyv szerint a tanuló környezetét folyamatosan jelen lévő digitális tanulási kísérők (digitale Lernbegleiter) alkotják, amelyek nem tananyagot közvetítenek, hanem a tanuló aktuális helyzetére reagálnak. Egy munkahelyi projekt, egy új feladat vagy egy váratlan probléma automatikusan tanulási helyzetté válik, nem utólag, hanem a megoldás folyamatában.

Ebben a jövőben a tudás nem halmozódik fel, hanem hozzáférhetővé válik, szükség szerint (Wissen auf Abruf). A tanuló nem hosszú képzések során készül fel minden eshetőségre, hanem akkor tanul, amikor valódi kérdéssel találkozik. A tanulás időben egybeesik az alkalmazással, ami alapvetően megváltoztatja a tanulás élményét: a tanult tartalom azonnal értelmezhetővé és kipróbálhatóvá válik.

Sauter és Stoller-Schai szerint 2030-ban a tanulás személyre szabottá válik, ugyanakkor nem lesz elszigetelt sem. A tanulási kísérők figyelembe veszik a korábbi tanulási lépéseket, az egyéni erősségeket és bizonytalanságokat, és ezekhez igazítják a javasolt tanulási impulzusokat. A tanulás hálózatos térben zajlik: a tanuló egyszerre kapcsolódik kollégákhoz, szakértőkhöz, tanulóközösségekhez és technológiai rendszerekhez. A tanulás így kollektív tapasztalattá válik, még akkor is, ha az egyéni tanulási út megmarad.

Fontos eleme ennek a vizualizált jövőképnek az egyensúly kérdése. A könyv nem idealizálja a technológiát, és nem sugallja, hogy minden döntést át kellene adni a mesterséges intelligenciának. Éppen ellenkezőleg: 2030 egyik kulcskészsége az lesz, hogy a tanuló képes legyen kritikusan együttműködni a technológiával. Tudja, mikor segít az MI, és mikor szükséges tudatosan hátralépni, hogy saját gondolkodása, tapasztalata és emberi megértése érvényesüljön. A tanulás mindennapjai ebben a jövőképben nem steril, automatizált folyamatok. A könyv hangsúlyozza, hogy az emberi kapcsolatok, a közös gondolkodás, a visszajelzés és a párbeszéd szerepe nem csökken, hanem új formában tér vissza. A technológia tehermentesít, láthatóvá tesz és támogat, de nem helyettesíti az emberi jelenlétet.

A 2030-ra vizualizált tanulás végső képe ezért nem technológiai utópia, hanem életszerű tanulási környezet. A tanulás folyamatos, helyzethez kötött és személyes, még akkor is, ha digitális rendszerek kísérik. A könyv ezen a ponton visszakapcsol az egész gondolatmenet kiindulópontjához: a tanulás jövője nem azon múlik, hogy mennyire fejlettek az eszközeink, hanem azon, képesek vagyunk-e tanulóként jelen maradni egy olyan világban, ahol a válaszok mindig elérhetők, de az értelmezés felelőssége továbbra is a miénk marad.

Sauter, Werner - Stoller-Schai, Daniel: Selbstorganisiertes Lernen mit generativer KI - Neue dialogische Lernwelten im beruflichen Kontext, Schäffer-Poeschel Verlag für Wirtschaft · Steuern · Recht GmbH, Stuttgart, 2025.

A könyvet a Bookline-on itt lehet megrendelni.

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Sauter_Werner_Stoller_Schai_Daniel_&type=200&id=6879031

Az írás és az illusztrációk a mesterséges intelligencia közreműködésével készültek.